KALANDOS TÖRTÉNETEK

ÉDESAPÁM A JÓTEVŐ

 Volt Soltszentimrén egy idős, beteg néni. Volt ennek a beteg néninek egy kis földje a határban. Többek között barackfa is volt benne. A barackfáknak van egy rossz tulajdonságuk. Egyik évben bőven teremnek, míg a másik évben alig. Most éppen a bő terméshozam volt a soros. A beteg gazdasszonya nagyon várta a beérését, mivel annak árából tervezett kicsit változtatni szegényes életvitelén. Már erősen azon gondolkodott, hogy a bő termést miként szedje le, és szállítsa haza, hogy azután eladásra a szövetkezetbe vitesse. Ám az életnek is megvannak a maga furcsaságai. Talán a gondviselés felelős érte, vagy az igaz hite, ami a templomjárásra, isten imádására ösztönözte, de megesett az alábbi esemény.

Rákosi kormánya utolérte Édesapámat az után, mikor már megnyugodtak a kedélyek, amit az a tény váltott ki, hogy a Horthy Miklós utasítására ellent mondott. Többször került már említésre, hogy nem lőtte le azt az embert, akit Horthy Miklós, az akkori kormányzó akart Édesapámmal lelövetni.

Rákosi Mátyás, a szovjet bérenc, kommunista vezér, úgy próbálta likvidálni a volt csendőrt, hogy éhhalálra ítélte, miután a nép nem engedte a kivégzését. Ezt egy tilalommal oldotta volna meg. Ki adta utasításban, hogy a volt csendőrnek pénzért senki munkát nem adhat. Akit ezen tilalom ellenére rajta kap, az kerül bajba!

Ám, köszönet a Soltszentimrei lakosságnak, nem hagyták a volt csendőrt a családjával éhen halni, hanem pénz nélkül is adtak számára munkát. Megválasztották csősznek. A fizetsége természetbeni juttatás volt. Erről a tilalom nem rendelkezett. Mindenki, akinek volt őriztetni valója a határban, úgy fizetett érte, ahogy belátása diktálta. Kinek –kinek mije volt, abból adományozott. Nem futotta fényűző életre belőle, de azért, biztosított volt a megélhetés.

A csőszködés is von magával némi emléket. Mint minden munkahelynek, ennek is voltak előnyös, és hátrányos oldalai. Egy ilyen esetet jegyzek meg most.

A fent nevezett beteges idős néni kertjében érett a barack. Messzire látszott az érés mivoltát eláruló sárga színe. Erre is oda kellett figyelnie a csősznek. Egy ebből adódó apropó a témám most.

Édesapám ismerte a nénit. Tudott arról, hogy a barackfa milyen érési állapotban van. Ezért is, jobban odafigyelt. Persze, a többi részekre is becsülettel, odafigyelve vigyázott.

Mint emberséges ember, mindenkihez volt jó szava. Mindenkit ismert a megbízói tulajdonosok közül. Rögtön észrevette, ha az arra ólálkodó személy indokolatlanul járt arra. Nem lévén igazoltatási joga, de azért szóba állt vele, és elfogadva a védőbeszédet, végig kísérte a jövevényt a bemondott útján. Ez az ilyen út, többnyire terepszemle volt csak. Édesapám is tisztában volt ezzel a módszerrel. Ám, meg nem említette, hogy át lát az ilyen trükkön. Végül is ez volt a feladata, hogy az ilyenekre odafigyeljen. Figyelt is.

Történt, hogy szemergett az eső. Szinte ajánlkozó idő egy kis érő gyümölcs jogtalan begyűjtésére. Hiszen a csősz ilyenkor nem járja a határt. Ilyenkor csak a rosszban sántikáló látja az időt megfelelőnek. Ám, Édesapám résen volt. Bár nem áztatta magát a szitáló esőben, de mindenre felkészülten lesben állt egy ilyen alkalmi eső ellen védő kis bódéban. Mintha csak várta volna az érkezőt, aki menetrendszerű pontossággal jött is. De még hogy! Kocsival! Meg célozva a roskadásig megrakott, immár csaknem teljes érésében levő barackfát. Nem is figyelt a bódéra. Pedig valószínű észrevette volna a benne csendesen meghúzódó mindenre figyelő csőszt. A csőszünk figyelt. Várta a tettlegességet. Nem kellett sokat várnia. A kiskosár hamar megtelt a szép, sárgálló barackkal, amit óvatosan a kocsi derékba borított. Szedte a következő kosárral. Ez ment a fa teljes leürítéséig. A kocsi derék is szépen megtelt. Elégedetten igyekezett a kocsira felülni. Ekkorra ért a csősz is oda. Emberségesen üdvözölte a tolvajt. Dicsérte a szép termést. Dicsérte a szorgalmat, amivel ilyen hamar leszedte a meglehetősen sok barackot. Ám felvetette a gondot is, hogy ennek a fának a gyümölcsére más is igényt tart. Mégpedig egy idős, beteg néni. Ezért a kocsira Ő is felült. Bár ez nem tetszett a barackszedő kocsisnak, de elkísérte a nem túl közel lakó tulajdonoshoz, aki nem győzött hálálkodni, mikor a csősz előadta, hogy ez a „derékember” „szívességből” leszedte, és haza is szállította a némi gondot okozó bő termést.

Mindjárt el is mentek a kocsi barackkal a szövetkezetbe. Ott gondosan leszedték a kocsiról, és lemérve kifizették a szép termést. A „fuvaros” pedig, örült, hogy nem lett nagyobb gond belőle, igyekezett minél előbb, minél távolabb kerülni. Az óta nem került a csősz szeme elé. Nem volt továbbiakban kíváncsi a durva szavakat mellőző, de annál inkább lélekbe mászó, szívre ható, Édesapámra jellemző „hegyi-beszédre”!

 Pethő István

TÓNI A BAKKECSKE

 Gyermekkorom éveiben több kecskénk volt. De volt a faluban is többnek kecskéje. Hol egy, hol kettő, vagy esetenként több is. Nekünk, tekintettel a sok gyerekre, fontos volt a „saját tejtermelés”. Ezért több anya kecskénk is volt. Ezt a kecske állományt növelte a kis gidák száma. De még növelte ezt a számot a falubéli egy-két kecskés gazdák, választásra kiadott bérgidái is. Így a kecskék száma néha a húszat is túllépte. Ennyi kecskéhez, és az alkalmi vendég anyakecskéhöz már illett, sőt, kellett bakkecskét is tartani. Messzeföldről is hozzánk hozták pároztatni a kecskéket. Nos volt bakunk. Egymást követve több is. De mindnek Tóni volt a neve. Ez nálunk bevett szokás volt, hogy a bakkecske Tóni, a kutya Dollár, a disznó Gyöngyi nevet viselte. Váltáskor az új egyednek az idősebb mellett Kistóni, Kisdollár, Kisgyöngyi volt a bevezető neve. Ebben nem volt semmi különösség érzet nálunk.

Nos, most az egyik Tóniról lesz itt megemlékezés. Olyan derék állat volt, hogy ennyit megérdemel még az emléke is.

Gyerekek voltunk. Súlyra sem nagyok. Akkorák, hogy a kecskepásztorkodást már ránk bízhatták szüleink. Ennek többnyire teljes mértékben eleget is tettünk. Persze a gyerek gyerek. Adódtak kivételek. Adódtak különös, említésre okot adó esetek. Ezek külön fejezetet is megérdemelnek. Most a Tóni szereplése, szerepeltetése a célom.

Ez a Tóni egy egészen különös jószág volt. Mi neveltük magunknak. Ezt kiskorába bérként kaptuk egy gazdától, aki elválasztás címen hozott ki néhány kiskecskét. Megkedveltük, és magnak megmaradt. Ez volt a Kistóni, míg elnem érte az ivarérett korát. Ekkor az öreget, a Tónit, Édesapám feldolgozta a családi megélhetés asztalán.

Ez a Kistóni, immár Tónivá fejlődve volt a teljhatalmú úr a fejős, anyakecskék fölött. Ám ez csak élt a hatalmával, de vissza sosem élt vele. Ezt értem azalatt, hogy voltak bakkecskéink, amik nem tűrtek meg idegent a közelben, Mindenkinek neki mentek. Gyerek, felnőtt egyaránt ki volt téve annak, hogy a bak neki megy, és felöklözi. Ez a Tóni nem olyan volt. Ez volt a szelídség megtestesítője. Nekünk pásztorgyerekeknek a „játszó pajtása”.  Igen, jól van leírva. Játszó pajtás volt. Mindenbe bele lehetett vinni. Minden pajkosságra hajlott. Bármit kezdeményeztünk vele, mint értelmes lény, vette a lapot, és csinálta. Ezek között volt olyan játék is, hogy „Távolugrás”! „Magasugrás helyből”! „Lovaglás”! „Öklözés”! „Hegymászás”! De ami a legjobb volt nekünk, gyerekeknek, -nem tudom azt, hogyan könyvelte el a Tónink, de szerette csinálni- a „Vontatás”! Ezek olyan hétköznapi, mindennapos „játékok” voltak, amiket a pásztorkodás ideje alatt idő múlattatásként bevetettünk. Ha esetleg nem volt hangulatunk játszani, vagy játékot kezdeményezni, maga a Tóni jött ösztönözni, hogy mi lesz? Játsszunk már!

 Nos, megkísérlem bemutatni a teljességgel fel nem sorolt játékokat. Kezdem a távolugrással. Ezt tornaórákon, iskolában is gyakoroltatják a mindenre odafigyelő tornatanárok. Ezért ez nem olyan nagy valami. Ám egy felnőtt kecskebakot rávenni, hogy nekifutásból ugorjon, az már nem mindennapi tett volt! Elmondhatom, nem tudtunk akkorákat ugrani, hogy a Tóni ne ugrott volna annál is nagyobbat. De ami értelmét adta az ugrásoknak, a Tóni nem babérokra törekedett. Csak akkorákat ugrott mindig, hogy egy kicsivel legyen hosszabb a gyerek ugrásánál. Betyársága az volt, hogy nem ugrott elsőnek. De minden ugró gyerek után ugrott. De akkorát, hogy éppen csak nagyobb legyen a gyerek ugrásának hosszánál.

Bár a helyből magasugrást nemigen oktatják iskolai szinten. Mi még erre is rávettük a Tónit. Nem hiába! Akkorákat ugrott helyből, hogy az utánzott gyereknél mindig magasabbra „pattant” föl. Mert az nem ugrás volt, hanem pattanás!

Azt meg felettébb szerette, ha a hátára ült valamelyik gyerek. Persze, mind meglovagolta! Egyet sem dobott le a hátáról. Amint ráült a gyerek, máris futott egy kört. Nem sumákolt ám! Nem volt „szűkmarkú” a kör nagyságának a megválasztásával. De mintha tudta volna a gyereki gondolatot, hogy amazé nagyobb volt, mindig akkora kört vitte mindet, és beállt az indulási helyre. Szinte mondta, hogy kéri a következőt! És nem volt sose fáradt!

 Az öklözés egy megmagyarázhatatlan esemény. Ahogy láttuk, hogy a kecskék hogyan veszekednek, utánoztuk őket. Tehát fejjel mentünk egymásnak. Ezt a Tóninak is bemutattuk. Már is tudta mi a teendő. Hiszen kiskorában a kisgidák gyakran így mérik össze az erejüket.  Ő is felállt a hátsó lábaira, mint egy igaziból öklözni akaró bak, és előre ugorva éppen csak, hogy megérintette a fejünket. Akármilyen nagyot koppintottunk is mi a fejére, Ő csak éppen megérintette a mi fejünket. Megfoghatatlan volt, és ma is az, hogyan volt abban az állatban akkora intelligencia? Egy ütésével szét loccsanthatta volna bármelyikünk fejét. De csak éppen megérintett bennünket.

 Amikor olyan dűnék mellett legeltettünk, aminek a szél felhordta az oldalát, az volt a játékunk lényege, hogy a szélfújta meredeken felszaladjunk a domb tetejére. Ez nem volt egyszerű, mert a futóhomokba besüllyedt a lábunk. Többször volt hogy hiába léptünk előre, a homokkal visszacsúsztunk az előző helyre. De mint időtöltés ez is megtette. Igen fárasztó játék volt. Hát ez a Tóni itt is versenyre kelt velünk. A puha homokban térdéig süppedt. Lehet, hogy azért is nem csúszott vissza úgy, mint mink, de már régen fentről nézett bennünket, amikor még félúton sem voltunk.

 A vontatást szerettük a legjobban. Ez elégé irreális tett volt. De a Tóni is szívesen benne volt. Ugyanis belekapaszkodtunk a feltűnően nagyra fejlődött herezacskójába, és azzal, húzattuk magunkat. Azt, hogy mit érzett a Tóni ennek műveletében, nem tudni, de futott egy kört, húzva minket a földön, és beállt az induló helyre, kérvén a következőt.

 Hát így teltek a kecskepásztorkodási idők ennek a derék jószágnak az idejében. Ezt én olyan módon honoráltam, ahogy tudtam. Mert éreztem, hogy ezért valami ját cserébe. Tudni való, hogy a nyárfalevél a mi ízlésünk szerint keserű. Az akácfának a levele is. De a kecskék viszont igen szeretik. Hát ezt adtam nekik. Kisebb akácfákat, amiket még lehetett, lehajlítottam úgy, hogy a lombját elérjék a kecskék. Aztán mire elfárdtam a tartásával, már nem is volt rajta levél. Voltak arrafelé nagy, terebélyes rezgőnyárfák. Hat-hét méter átmérőjű lombkoronával. Hát ezeket is lelegeltettem a kecskékkel. Persze, ezeket nem tudtam lehajlítani, mint a kisebb akácfákat, hanem felmásztam a fára, és a gallyait letördelve etettem a kecske hadat.

Ám, mint mindennek, ennek is vége lett. Ugyanis feltűnt az arra járóknak, hogy a fák kopaszodnak. Mikor kitudódott a turpisság, kellő „megdorgálással” le lettem állítva. Utána hiába jöttek a kecskék vágyakozó tekintettel, hogy szeretnének „levelezni”, nem tehettem. Valahogy a „megdorgálás” kellemetlenebb volt a szigorú Édesapámtól, mint az a tudat, hogy nem lesz annyi tej.

 Pethő István

---

Oldal: Novellák
KALANDOS VERSEK, NOVELLÁK és egyebek - © 2008 - 2024 - kalandmegmas.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat